2018-03-03

Elena Ferrante – Briliáns ​barátnőm (Nápolyi regények 1.)

FÜLSZÖVEG: Lila Cerullo és Elena Greco tűz és víz. Lila fiús, robbanékony, erőszakos, parancsolásra született, Elena lágy, odaadó, szorgalmas, figyelmes és önfeláldozó. Jobban nem is különbözhetnének, sorsuk mégis egy életre összefonódik az 1950-es évek poros nápolyi udvarain. Hol elválaszthatatlan barátnők, hol fékezhetetlen szellemi riválisok. Nem tudnak se egymással, se egymás nélkül élni, kiegészítik, inspirálják egymást; egyikük sem lenne a másik nélkül az, aki. Mindketten egy szegénységgel küszködő, büszke, erőszakos férfitársadalomban próbálnak a maguk módján boldogulni, előrébb jutni, a lehető legnagyobb függetlenséget kivívni.

A Briliáns barátnőm, melyben Lila és Elena gyermek- és kamaszkorát ismerjük meg, egy négykötetes regényfolyam, a Nápolyi regények első része. Elena Ferrante gazdag érzelmekkel és lenyűgöző intelligenciával ábrázolja két főszereplője személyiségfejlődését, és a mindent felülíró szeretetet és csodálatot, mely évtizedeken át táplálta és mélyítette barátságukat.



INFORMÁCIÓ:
Kiadó: PARK KÖNYVKIADÓ KFT. 
Oldalak száma: 341
Borító: KEMÉNYTÁBLA, VÉDŐBORÍTÓ
Súly: 438 g
ISBN: 9789633552780
Nyelv: MAGYAR
Kiadás éve: 2016 
Sorozat: NÁPOLYI REGÉNYEK 
Fordító:Matolcsi Balázs

A szerző
SZERINTEM: Ez volt az a könyv, ami többször fel-felbukkant a "radaromon", de valahogy nem igazán tudtam mit kezdeni vele, nem gondoltam, hogy nekem tetszene, az én stílusom lenne. Kellemes csalódásként ért a felismerés, ugyanis imádtam, és gyakorlatilag csak arra az időre voltam képes letenni és elszakadni tőle, míg hajnalban aludtam néhány órácskát.

A Briliáns barátnőm egy rendkívül részletesen megírt, zseniális könyv, aminél olvasás közben egyáltalán nem volt olyan érzésem, hogy túl sok az infó, vagy hogy túlírt, netán unalmas lenne, sokkal inkább azt éreztem, mintha én is ott állnék Lenu és Lila mellett a telepen, és aktív résztvevője lennék az eseményeknek, a körmömet pedig sokszor rágtam, hogy vajon mi történik velük, hogyan halad tovább a cselekmény, Ferrante merre kalauzol tovább bennünket.

Két szempontból fantasztikus és nagyon fontos ez a könyv: egyrészt egy barátság történetét meséli el, kezdi el felvázolni (hiszen ez az első kötet a négyből), másrészt pedig az ötvenes évek Nápolyát, azon belül pedig a telepet, és az azon uralkodó viszonyokat tárja elénk az író két kislány szemén át, mindezt hihetetlen részletességgel, és érdekesen – még úgy és azoknak is, akik nem bolondulnak az olasz részletekért, vagy Olaszországért. Ha visszagondolok arra, hogy mit éreztem olvasás közben, akkor a forróság, a zsúfoltság, a küzdelem, és a ragaszkodás szavak azok, amik elsőre eszembe jutnak. Ferrante egy olyan korba repíti vissza az olvasót, ami tulajdonképpen történelmileg nem annyira fontos, semmi kiemelkedő nem történt, de mégis egy remek közeg a családregény-folyama helyszínének: olyan hangulatot teremt, ahol a cselekmény egészen egyszerűen életre kel olvasás közben.


Lenu és Lila barátsága pedig egy elemi erejű kötelék, melyből a rózsaszín vattacukor mégis hiányzik: sem a lakhelyük, sem a családjaik által biztosított lehetőségeik által nem kapják meg azt, ami járhatna, ez pedig néha rá is nyomja a bélyegét a kettejük viszonyára, kötelékére. A két lány hol imádta egymást, és elválaszthatatlanok voltak, hol pedig még csak nem is beszéltek, de végül – ahogyan az előhangból kiderül –, túlélte a barátságuk az élet viharait. Ez is egy olyan része a történetnek, amit nagyon szerettem: ha valami éppen aktuálisan nem működik, akkor nem a kukában landolt, hanem így vagy úgy, de megjavították, legyen szó cipőről vagy barátságról.

– Bármi történjen is, te folytasd a tanulást. – Még két év, leérettségizem, és vége. – Nem, ne hagyd abba, majd adok pénzt, neked mindig tanulnod kell. Idegesen felnevettem, aztán azt feleltem: – köszönöm, de egy idő után az ember befejezi a tanulást. – De te nem: te vagy az én briliáns barátnőm, a legjobbá kell válnod, nem érhet a nyomodba se nő, se férfi.

Most értettem meg igazán, mi az a plebs, sokkal világosabban, mint amikor a tanárnő elmagyarázta. Mi vagyunk a plebs. A plebs ez a viszálykodás az étel és a bor miatt, a torzsalkodás, hogy kit szolgálnak ki előbb és jobban, ez a mocskos padló, melyen jönnek-mennek a pincérek, ezek az egyre közönségesebb koccintások. A plebs az anyám, aki felöntött a garatra, és most hátát mosolytalan apám vállának vetve teli szájjal nevet az ószeres sikamlós célzásain.

Így 2018-ban furcsa volt belegondolni abba is, hogy például akkor és ott csak a családfőn múlott, hogy a lánya tanulhat-e, érdemesnek tartja-e rá, ha pedig esetlegesen meg is kapta az engedélyt, akkor is hihetetlen küzdelem volt, hogy később se vonja vissza. Ez volt az egyik dolog, ami engem személy szerint nagyon megérintett, és mindenképp ki szerettem volna emelni – talán azért is, mert nekem jelenleg nagyon fontos az egyetem, illetve az, hogy teljesíteni tudjak. Mindenkit az adott élethelyzetében őt foglalkoztató probléma ragad meg; beszélgettem a könyvről olyannal, akinek hasonló korú lánya van, mint Lena és Lila a könyv nagy részében, ő inkább azt emelte ki, hogy vajon a gyerekek tényleg ennyire kegyetlenek egymással?

A kötet egyik nagy meglepetése, hogy rengeteg információt, részletet kap az olvasó, ám mindezt úgy, hogy egyszer sem érzi azt, hogy sok lenne, vagy volnának benne felesleges részek, elemek. Briliánsan megírt regény, a történet pedig nagyon sokakat megérinthet, hiszen nagyon sokrétű. Bátran ajánlom mindenkinek, akinek akár a fülszöveg felkeltette az érdeklődését.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése