2018-03-06

Marceline Loridan-Ivens – És ​te nem jöttél vissza

FÜLSZÖVEG: „Neked talán sikerül, mert fiatal vagy, én nem fogok visszatérni.”

Marceline Loridan-Ivens édesapjának szavai ezek, amelyeket 1944 tavaszán a franciaországi Drancyban mondott az akkor 16 éves lányának, mielőtt az auschwitzi, illetve a birkenaui haláltáborba deportálták volna őket. 
A férfinak igaza lett, lányát pedig azóta is kísértik ezek a szavak. Soha nem tudta feldolgozni, ami történt, így most megírta, egyszerűen, szikár stílusban annak az embernek, akit a világon a legjobban szeretett: haláltáborban meggyilkolt édesapjának. 
Loridan-Ivens gyönyőrű vallomása az elmúlt évek egyik legnagyobb irodalmi sikere volt.

„Loridan-Ivens az apa-lánya kapcsolat legmélyére hatol. Precíz, visszafogott mestermű…” – Financial Times 
„Mély, megragadó, és mégis könnyed. Mintha minden egyes mondat az emberi szenvedés és túlélés gondolatát sugározná.” – Sunday Times 
„Hátborzongató és gyönyörű könyv.” – Independent 
„Az egyik legremekebb, legkönyörtelenebb könyv, amit valaha írtak.” – Guardian

INFORMÁCIÓ:
Kiadó: 21. Század Kiadó 
Oldalak száma: 126
Borító: PUHATÁBLÁS
Súly: 144 g
ISBN: 9786155638909
Nyelv: MAGYAR
Kiadás éve: 2018 
Fordító:Tóth Tímea

SZERINTEM: A Holokauszt fontos téma, és én szeretek is róla olvasni. Viszonylag sok ehhez a témához kapcsolódó könyvet olvastam el; voltak köztük teljes mértékben valóságon alapuló kötetek, és olyanok is, melyek némi fikcióval keveredtek; voltak, amik jobban tetszettek, s voltak, melyek kevésbé. Sajnos az És ​te nem jöttél vissza nagyon nem tetszett.

A szerző
A könyv 126 oldal, hatalmas betűkkel, széles margókkal, szóval egy sztenderd stílusú kiadásban körülbelül fele ilyen hosszú lenne. Ezzel nem is lenne még semmi probléma, na de ami ezekben a nagy betűkkel nyomott szavakban, mondatokban van, azt éreztem teljesen feleslegesnek (legalábbis a nagyközönség elé tárás tényét).

Igen, tudom, hogy egy levél ez a könyvecske, ami ráadásul egy 75 évvel azelőtt átadott, az édesapjától érkező tábori levélre reagál vissza, amire amúgy az írónő nem is emlékszik, hogy mi állt benne. Marceline írása csapongó, és azt a felszínt karcolgatja, amit mindenki ismer, aki legalább leérettségizett (azaz ha érdeklődésből nem is, de a kötelező tanulmányok okán van némi fogalma a Holokausztról). Tulajdonképpen csak nagy vonalakban írja le az ő személyes történetüket, ugrálva, amitől gyakorlatilag számomra élvezhetetlen volt az egész olvasás.

A másik oldal nyilván az, hogy az írás általában egyfajta terápia, ami sokszor segít a lelki problémákon (bizonyos mértékben), viszont ez a levél bőven elég lett volna, ha az asztalfióknak íródik, mert mi, laikus olvasók, akik nem ismerjük a családot, nem éltük át ezt a borzalmat, egyszerűen ezzel az egésszel nem tudunk úgy azonosulni, ahogyan gondolom ő igen, ha elolvassa.

Úgy tűnhet, hogy nincs bennem együttérzés és empátia, pedig nem erről van szó, csupán csak képtelen vagyok napirendre térni az egész levél felett. Olvastam már olyan memoárokat is, amik közérthetőek voltak, éppen ezért nagyon szerettem is ezeket a köteteket a maguk módján, de ez a levél sajnos nem ilyen.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése