2018-05-02

Libri Irodalmi Díj 2018.


Ha május, akkor Libri Irodalmi Díj. Idén is 10 döntős szerző és kötet van, akik a szakmai zsűri, és a közönségszavazatok elnyeréséért küzdenek. Május 10.-ig ti is tudtok szavazni a bejegyzésben is felsorolt kötetekre – a szavazók között pedig 100 könyvcsomagot sorsolnak ki, mely eme 10 kötetet tartalmazza.

Peer Krisztián: 42

„Ott tudtam utoljára írni, Ithakán” – írja Peer Krisztián. Ithaka talán egy hajó neve. A hazajutás visszatérés a nyílt vízre. A klasszikus témák versenyre kelnek, a halál úgy közelít, mintha fel lenne háborodva: ne gondolja senki, hogy a magány a vetélytársa lehet. Előlép a rejtekhelyéről, hogy azt hazudja, sohasem bujkált. De mi értelme újra írni, ha nem térhet vissza, aki a visszatérésnek értelmet ad? Hogy hívni lehessen?



Bödőcs Tibor: Addig ​se iszik

„Mikor a szerzőt megismertem, még nagyképűen vallotta: „Hárman nem írunk: Szókratész, Jézus és én.” Aztán megtört, és írni kezdett, paródiákat, persze – és megállt a kanál a levesben, de úgy, hogy a fal adta másikat. Úgy vágytunk erre a hangra ebben a karót nyelt, szürke, humordeficites honi literatúrában, mint egy falat kenyérre. Bödőcs írásaiban a páratlan irodalmi műveltség találkozik az igazi humorral Karinthy boncasztalán. Apját kérdezték, mit szól, hogy fia már ír is. „Addig se iszik” – válaszolta a bölcs öreg, és igaza volt: Tibor írás közben sose iszik. (Hmm…) Mert ilyen az irodalom: nevel, tanít, szórakoztat – és amíg írunk vagy olvasunk, addig se iszunk. Tisztelet a kivételnek. Fogadják tehát szeretettel az irodalmi paródia Lemmyjét, a magyar humor Billy, a Kölyökjét, a búcsúszentlászlói Rabelais-t. „Tessék mosolyogni!” “


Földényi F. László: A ​melankólia dicsérete

A melankólia a mindenkori kultúrát olyan fénytörésbe állítja, amelyet, jogos önvédelemből, a többség nem kíván észrevenni. A melankólia éppúgy figyelmeztet az érzések megbízhatatlanságára, mint az úgynevezett „végső tudás” hiábavalóságára. Arra, hogy mégoly magabiztosan rendezzük is be a világunkat, ez ingatag és törékeny pilléreken nyugszik. Mély belátást nyújt, amely azonban, mivel az ismeretlenre irányul, a tudatlansággal társul. S közben a legkülönfélébb hangulatokat és érzéseket képes magába fogadni. Szomorúsággal éppúgy társulhat, mint derűvel, vidámsággal csakúgy, mint levertséggel. Gazdagítja az életet; de akit utolér, az közben mégis úgy érzi, mintha kisemmizték volna. A melankolikus páratlan kincsnek érzi a melankóliáját; de közben nem tudja megmondani, mi van a birtokában. A melankólia a világot mintegy a visszájáról engedi látni. Nem csoda, hogy mindig is gyanakodtak rá.



Vida Gábor: Egy ​dadogás története

„Szülőföldet ​akartam írni magamnak, mintha csak úgy volna az, hogy írunk egyet, amikor arra van szükség, hogy legyen, vagy lett volna. Senki sem találhat ki magának szülőföldet a semmiből, mindenki hozott anyagból dolgozik." – ez a hozott anyag ebben a remek regényben Vida Gábor életrajza, amelybe beletartozik édesapja és édesanyja élettörténete mellett, az előző nemzedékek históriája és Erdély történelme is. Az Arad melletti Kisjenőn felnövő író apai ága a mai magyar határtól pár kilométerre élt, anyja Barótról, Székelyföld mélyéről érkezett; ekképpen e két végpont között Erdély egyszerre lesz metafora és nagyon is valóságos ütközőtér, ahol a különböző vallások, nyelvváltozatok, mentalitások, reflexek és tájak játszanak fontos szerepet: formálnak karaktert, adnak távlatot. „Ugyan mi lehetne más a szabadság, ha nem a hitnek a tudással és a valósággal való egybehangzása?" – teszi fel a kérdést a regény lapjain. 
Az Egy dadogás története így lesz egy írói pályakép, egy térségnek és magának az önéletrajziságnak is a fantasztikus regénye.


Spiró György: Kőbéka

     
Legyen a címe „Kálmánka”? De ki ez a Kálmánka?
    Legyen „Kálmán vitéz”? Van benne valami, csak éppen Kálmánka nem vitézkedik, bár kitüntetik érte. 
    Legyen a címe „Lipót”? Megtévesztő, mert csak a negyede játszódik a Lipótmezőn, az elmegyógyintézetben. 
    Mit szólnának ahhoz, hogy „Záp”? Húznák az orrukat? A térképen nem található, a főhős mégis oda születik, és oda is tér vissza. De a címnek azt is jeleznie kéne, hogy Kálmánka bebarangolja a fél világot és a különböző korszakbéli Magyarországokat. 
    Előbb-utóbb választani kell a sok kaland közül. A 202. oldalon Kálmánka egy üres medence alján napozgat a gyíkokkal, a medence vízköpőjét, a nyájasan hallgató kőbékát nézegeti, és beszél is hozzá – legyen tehát „Kőbéka” a címe.


Parti Nagy Lajos: Létbüfé

Parti Nagy Lajos tizennégy év után jelentkezik újra verseskötettel. A Létbüfé a költészet igazi mesterfoka. Parti Nagy lírai teremtménye, Dumpf Endre létiparos itt van újra. 2000 óta írja verseit a kórházkerttől a létbüféig és tovább. Sorai mögött ott a komplett lírai emlékezet, és Dumpf is ott van minden félrecsúszott fülkefényben. 
A Létbüfé hatalmas szövegterében minden töredék, és minden egész. Bármerre elindulhat az olvasó, ez a büfé mindig nyitva. Bravúrlíra, az egyik legklasszikusabb műfajnak és beszédmódnak, az elégiának a továbbgondolása; matt-mély vallomás a nyelv végtelen lehetőségeiről, az élet érzéki szépségéről a halál állandó közelében.




Kemény István: Lúdbőr

„Ennek a könyvnek az anyaga válogatás a kétezres évek elejétől mostanáig született esszészerű írásaimból. Főleg költőkről, versekről, irodalomról, művészetről. És történelemről, politikáról, jövőképről, kivándorlásról. Szabadságról és egyenlőségről, fantasyről és sci-firől. Magyarországról és Európáról. Zrínyi Miklósról és Rejtő Jenőről. És egyéb összetartozó dolgokról.” Kemény István




Tolnai Ottó: Nem ​könnyű

Jelenkor Kiadó 2016-ban indított Tolnai-életműsorozatában a szerző három korábbi, Magyarországon mindeddig alig hozzáférhető műve látott napvilágot: a Világpor, valamint egy kötetben a Gogol halála és a Virág utca 3 című kispróza-kötetek. A sorozat harmadik darabja, a Nem könnyű című gyűjteményes verseskötet a 2002-től napjainkig folyóiratokban közölt költeményekből nyújt válogatást, valamint számos új, még nem publikált művet is tartalmaz.




Tompa Andrea: Omerta

Tompa Andrea új regénye az 1950-es évek elején indul, négy szereplő beszéli el személyes sorsát a korabeli Erdélyben. Három nő (egy széki asszony, egy kolozsvári leány, valamint egy szerzetesnő) és egy rózsanemesítő férfi hangja szólal meg a könyvben. Miközben mindannyian kénytelenek szembesülni az életüket közvetlenül befolyásoló zavaros történelmi korszakkal, lassacskán egy szerelmi háromszögbe is belebonyolódnak.



Nádas Péter: Világló ​részletek

„Egyszer ​egy többnapos pilisi kiránduláson, amikor sehol nem volt se vége, se hossza az útnak, csak mentünk és mentünk valahol Dömörkapu és Pilisszentkereszt között az erdőkben, nem lehetett felfogni ésszel, hogy minek megyünk, hová ereszkedünk, hová kapaszkodunk ezeken a hegyeken, és miért nem visznek, mért olyan csöndesek, hogy nekünk gyerekeknek már kiabálni se legyen szabad, majd ha tisztásra, mezőre érünk, ott kiengedheted a hangodat, mert az a bevett szokás, hogy az ember az erdőben nem ordibál, nem zavarja a madarakat és a vadakat, és már jó messzire a menedékháztól, ahol egy nagy, jéghideg hálóteremben az egész társasággal, felnőttekkel, gyerekekkel nagy hangoskodások közepette eltöltöttük az éjszakát, arra is megtanítottak, hogy soha nem fázom, soha nincs melegem, soha nem vagyok szomjas, soha nem vagyok éhes, soha nem vagyok fáradt, soha nem vagyok álmos, és főleg nem unatkozom, ezt most jól jegyezzem meg magamnak. 
És azonnal megjegyeztem.”


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése