2018-12-09

Elizabeth Wurtzel – Prozac-ország [Fiatalon és depressziósan Amerikában]

FÜLSZÖVEG: Harminc évvel ezelőtt jelent meg a Prozac-ország, s lett a kilencvenes évek egyik legnagyobb amerikai könyvsikere.

A tüneményesen szép és sziporkázóan tehetséges Elizabeth Wurtzel alig múlt húszéves, amikor megírta depressziós gyötrelmeinek történetét s aztán pillanatok alatt Sylvia Plathszal és Willam Styronnal együtt a depresszió-irodalom legfontosabb szerzői között emlegették. 

De Wurtzel egészen más, mint a nagy klasszikusok: az övé rock-and-roll könyv - vadul, kitárulkozva mesél a szüleihez fűződő és a depresszióját úgy-ahogy magyarázó kapcsolatáról, őrült szerelmi és szexuális kalandjairól, pszichológusairól és pszichiátereiről, öngyilkossági kísérletéről, segítőkész egyetemi barátairól, akiknek végül az agyára ment állandó, megmagyarázhatatlan kínlódásával. 

És a könyv végén ott van a Prozac-világ szenvedélyes kritikája. A kilencvenes évek elején megjelent csodaszerrel Wurtzelt is meggyógyították, legalábbis először úgy érezte. Amerikában akkor jóformán mindenkinek, aki szomorúságra panaszkodott, három perc alatt felírták a Prozacot vagy valamilyen hasonló, depresszió elleni szupergyógyszert. Csakhogy az igazi depresszióval nem olyan könnyű elbánni, s miközben mindenütt mesterségesen boldoggá tett emberek szaladgálnak, az igazi depressziósok bajára ma sem tudja senki a megoldást, mert hiszen a világ bajait sem lehet holmi neurotranszmitterekre ható molekulákkal megoldani. 

S a helyzet azóta is ugyanaz, Amerikában is, nálunk is: egyre jobb gyógyszerekkel kúrálhatjuk a bánatainkat, de hosszú távon mégis mintha egyre boldogtalanabbak lennénk. 


INFORMÁCIÓ:
Kiadó: EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT. 
Oldalak száma: 488
Borító: FÜLES, KARTONÁLT
Súly: 430 g
ISBN: 9789630799058
Nyelv: MAGYAR
Kiadás éve: 2014 
Fordító: Zentai Éva

SZERINTEM: Egyszer már elkezdtem olvasni a Prozac-országot (tavaly tavasszal), de más problémák foglalkoztattak, és egyszerűen a téma túl komoly volt ahhoz, hogy kvázi végigszenvedjem. Inkább félretettem, és talán aktuálisabb idén télen nem is lehetett volna, habár nem egyben olvastam el, hanem hosszú hetekig húztam. Hogy miért? Mert a hangulatomtól függött az olvasás, egyszerűen azt éreztem, hogy csak akkor tudom igazán élvezni és megbecsülni, ha épp olyan a hangulatom.

A Prozac-ország egy rettenetesen szomorú, de ennek ellenére reményt adó könyv; másoknak talán az informális lehetne a jó jelző, de türelem talán mindenképpen szükségeltetik hozzá. Mert Elizabeth sokszor csapongó, sokszor ő maga sem tudja, hogy miért történnek dolgok, és néha ezek a dolgok értelmetlenek is, hosszú oldalakon keresztül gyakorlatilag a vergődéseit olvashatjuk. Ha egy kicsit távolabbról szemlélem a kötetet, akkor viszont úgy gondolom, hogy a depresszió (a könyv végére kiderül, hogy mániás depresszió / bipoláris zavar), melyben szenved is pontosan ilyen: sokszor megmagyarázhatatlan, kívülről, de közelről szemlélve vergődés, értelmetlen hisztinek hat, holott maga a beteg is tisztában van azzal egy-egy ilyen "roham" után, hogy nem tudja, hogy miért történik, és egy-egy "tisztább" pillanatban fogalma sincs arról, hogy miért vannak ezek az epizódok.




"Hogy észnél vagyunk-e vagy sem, hogy épeszűnek minősülhetünk-e vagy sem, azt társadalmunkban a teljesítőképességünk és a felelősségtudatunk dönti el, vagyis gyakorlatilag az, hogy meg tudjuk-e tartani a munkahelyünket. Amíg az ember olyan állapotban van, hogy ha csak formálisan is, de végzi dolgát, ha bemegy a munkahelyére, kifizeti a számláit, addig nincs baj, vagy legalábbis nincs nagy baj. Az az igyekezet, hogy ne vegyünk tudomást a depressziónkról vagy másnak a depressziójáról – ezt ma leginkább tagadásnak nevezik –, annyira erős késztetést jelent, hogy sokan szeretik azt gondolni, hogy amíg valaki ki nem ugrik az ablakon, addig minden rendben." . . #elizabethwurtzel #europakiado #prozacnation #books #bookstagram #booksofinstagram #booksofig #könyv #mutimitolvasol #readingissexy #olvasnijó #olvasnibárhollehet #olvasnimenő #énisolvasok #bookworm #bookaholic #booklover #bookblog #bookblogger #bookhaul #bookishfeatures #vsco #vscohungary #igbooks #книги #азчета #четене #tattooed #tattoo
György Tekla Könyvei (@teklakonyvei) által megosztott bejegyzés,

Egyrészt tökéletesen meg tudtam érteni Elizabeth-t, másrészt viszont irigykedtem is egy kicsit rá: neki ott volt az anyja, aki anyagilag és viszonylag lelkileg is támogatta; elég nyitott és bátor volt, hogy hónapok, évek óta nem látott embereket ugrasszon, ha épp olyanja volt; gyakorlatilag csettintésre talált magának fiúkat, akik ha nem is értették meg, de valamilyen szinten elfogadták; én viszont nem engedhetem meg magamnak, hogy az egész napomat az ágyban töltsem, túlságosan szorongó és félénk vagyok, hogy emberekkel telefonáljak, hogy nem érzem jól magam, gyere ide, és legyél itt, és tulajdonképpen az egyetemen is a tanárok személyes jóindulatától függ, hogy mennyit értenek meg és fogadnak el ebből az egészből (van, aki támogat, van, aki kijelentette, hogy ez az én bajom, az egyetemnek ehhez semmi köze). Mert igen, hasonló problémával küzdök, mint Elizabeth. Emiatt éreztem most aktuálisnak ezt a könyvet, emiatt olvastam el most, és talán emiatt érzem azt, hogy tetszett is a maga módján.

Tőlem eltérő módon nagyon sok mini post-itet tettem bele, idézeteket, fél oldalakat megjelölve, amiket úgy éreztem az olvasás pillanatában, hogy tökéletesen leírja az én érzéseimet is. Talán a könyv egy kicsit túlzó, vagy talán ennyire nagyon mások a tünetek megnyilvánulásai, az egyén személyes lehetőségei arra, hogy mennyire tudja átadni magát az érzéseinek, de mégis, ha összességében nézem, akkor úgy gondolom, hogy tökéletesen leírja és átadja azt a hangulatot, érzéseket, és a józan ésszel felfogható dolgok hiányát, amit például én is érzek. Olyasvalakinek, akinek nem volt még semmilyen köze a depresszióhoz, talán kicsit túl sok lehet, és talán fenntartásokkal kezelheti, de ahogy fentebb is írtam, néha szükséges egy kicsit félretenni a kötetet, vagy hátrébb lépni egyet, és jobban belegondolni abba, hogy ez nem fikció, hanem Wurtzel valós érzései és élményei, amik lehetséges, hogy hihetetlennek hatnak, de pont ettől lesz valós.

A reményt adó jelzőt pontosan emiatt írtam, mert az írónő túlélte a depressziót (Sylivia Plath-tel ellentétben, aki akár a fülszövegben, akár a könyvben említésre kerül), sok-sok évig küzdött vele, mire végre ténylegesen komolyan vették, mire kapott gyógyszert, és mára már teljes életet él. A Prozac-ország pedig mindenki számára támpontot adhat, akár arról, hogy miről szól a betegség, akár a remény sugarát, ha át tud hatolni a felhőkön, hogy van kiút, csak nem könnyű, és nem gyors.

A könyv olvasásához szerintem tényleg sok türelem kell, de aki fogékony és érzékeny eme témára, annak bátran ajánlom. Nem véletlen, hogy a depresszió-irodalom kvázi csúcsára tört.



💊

Engedjétek meg, hogy ha már adott a téma, akkor írjak egy kicsit arról is, hogy én mit tapasztaltam akkor, amikor fogalmam sem volt, hogy amit érzek, az valójában nem levertség, vagy hosszúra húzódott szerelmi bánat, és csak annyit éreztem, hogy valami nem jó, egyszerűen kerestem a lehetőséget, hogy jobb legyen. Falakba ütköztem, senki sem vett komolyan, és megkaptam, hogy csak nyafogsz, gondolkodj pozitívan, döntsd el, hogy nem leszel szomorú bullshiteket. Kérlek titeket, hogy ha valakinél a szomorúság, levertség, és a depresszió egyéb tünetei láthatóak, vagy beszél róluk, akkor vegyétek komolyan, és becsüljétek meg, hogy volt annyi bátorsága, hogy megnyíljon nektek. Borzasztóan fáj, hogy a mai magyar társadalomban a mentális betegségek egy vállrándítással vannak elintézve, de nem lepődöm meg, hogy a laikusok így cselekednek, ha az orvos is van, hogy lekezelően bánik az emberrel.

És hogy mit gondolok a gyógyszerekről? Wurtzel kritizálja a Prozacot, hogy mindenki kaphat, még az is, akinek a kialvatlanságnál nincs nagyobb problémája. Én úgy gondolom, hogy mindenki a saját maga belátása szerint cselekedjék, mindenkinek megadatott a szabadság, hogy éljen a gyógyszerekkel, vagy elutasítsa azokat. Személy szerint akkor kerültem az orvos színe elé, amikor már feladtam, hogy én nem akarok gyógyszert, mert egészen egyszerűen már csak arra tudtam gondolni, hogy mindegy, nem érdekel, ha ez segít, és felgyorsítja a folyamatot, akkor legyen. Vannak érvek és ellenérvek a gyógyszerekkel kapcsolatosan, én viszont úgy gondolom, hogy tényleg mindenkinek a saját döntése.

Nem kötelező gyógyszert szedni, a terápia is segít – csak lassabban –, így arra biztatok mindenkit, aki hasonló cipőben jár, mint én hónapokkal ezelőtt, hogy kérje szakember segítségét. Pszichológushoz járni nem ciki, ellenben nagyon sokat tud segíteni. A mentális betegségeket úgy vélem, ideje lenne végre komolyan venni, hiszen nem csak egy törött csont tud nagyon fájni. Vigyázzatok magatokra, vigyázzatok egymásra! 🙏💝


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése